Egy aprócska csillag elindult útjára, hogy fényével bearanyozza életünket, s szerető gondoskodásunk melegében vidáman szórja tündöklő sugarait szerte széjjel...

Oly boldog vagyok!!!!!!!

Hamarosan megnyitom/nyilvánossá teszem babaváró blogomat. Ha kíváncsiak vagytok történetemre, látogassatok el ide. (Igyekszem folyamatosan feltölteni, így a múlt és a jelen fokozatosan fog egymáshoz közelíteni... :) )

Az utóbbi napok meglehetősen gyors pörgésben teltek. A szabadnapokat főként családi körben töltöttem, illetve a suliban - igen, mert oda is ellátogattam ám :) - munkanapokon pedig mostanában sok időt fordítok a főzésre, tornára, vásárlásra. A diétámat továbbra is tartom - néhány alkalmi "kihágástól" eltekintve - és most már nem is esik nehezemre. Reggelente (hajnali 6-kor kelek!) elkészítem a napi kaja adagomat, s most már egyre gyakrabban előfordul, hogy Emberem is csatlakozik, hogy együtt fogyasszuk el a gyógyító ebédet :) Természetesen ő kap néhány, számomra nem engedélyezett, mégis egészséges finomságot. Remélem meglesz a jótékony hatása a megváltozott étkezésnek... - Már azon kívül, amit eddig is tapasztaltam: kellemesebb közérzet, jó emésztés, néhány kiló mínusz. Ki is fog derülni hamarosan, ugyanis holnap megyek nőgyógyászhoz - egyrészt vizsgálatra, másrészt konzultációra. Persze ahhoz, hogy valami biztos kiderüljön, UH-ra kell majd menni, azt pedig nem a dokinőm végzi, de vele egyeztetve hamarosan oda is eljutok majd és akkor kiderül, történt-e bármilyen változás "odabent". Egy kicsit izgulok, mert néhány napig valamiféle feszülést éreztem a miómám környékén - nagyon remélem, hogy nem növekedésről van szó...

Egyébiránt próbálok belerázódni a tanulásba - pontosabban tesztek és interjúk készítésével kell, hogy foglalkozzak, ui. több tantárgy is van, amiből ezek elkészítése a követelmény. Tegnap már el is kezdtem alanyokat keresni - fontos kritérium, hogy ismeretlen személy legyen az illető. Így a barátaimat, kollegákat, családomat agitálom, hogy kérdezősködjenek az általam nem ismert ismerőseik között, ki az, aki hajlandó lenne alávetni magát ilyesminek... Hát, majd kiderül. Ez is :) Egyébként pedig élvezem a napsütést, a jó időt, az egyre közelgő tavaszt... :)

Az utóbbi napok megélései, lelki megtapasztalásai... nem voltak a legfelhőtlenebb belső élmények, az biztos. A hét elején olyan mélységeket éltem meg, amin már magam is meglepődtem - feltettem magamnak a kérdést: miért? De mivel pontos választ nem kaptam - vagy inkább nem voltam kész arra, hogy meghalljam, egyszerűen csak elfogadtam a gyötrő "érzelem kupacot". A reggeli Napüdvözlet során, miután bárhogyan is próbálkoztam, nem hallottam a belső hangot, egyszerűen csak átadtam magam a bizonytalanság, a csalódottság, az elégedetlenség  érzésének, ami hatalmába kerített néhány nappal azelőtt. Innentől kezdve fokozatosan kezdtem kiemelkedni ebből a szorongató, nyomasztó hangulatból - talán rásegített erre a napfény és a keddi szabadnap, amit a nyüzsgő város forgatagában töltöttem: bankban jártam, biztosítást intéztem, kávé patronokat vettem, baráttal ebédeltem, anyut meglátogattam... Amint kikapcsoltam picit az agyam, elkezdett letisztulni, összeállni a kép.

Megértettem, hogy intenzív, komplex folyamatok zajlanak bennem, amikre még fizikai szinten is rásegítek a megváltozott, gyógyító étkezésemmel. Azon túl, hogy ezáltal tisztulási folyamat indult meg a szervezetemben, rengeteg hatás ér a jelenben, amihez hozzáadódik, hogy a múlt néha rám mereszti kérdő tekintetét, aztán én nem hagyom nyugodni, mindeközben pedig a vágyaim kiabálnak a jövőből. Ezek a tényezők nem feltétlenül vannak összhangban, ezért az ilyen "ütközéses" állapotokat nem igazán sikerül harmonikusan megélnem :)

Talán a legerősebben a "mozdulatlanság" zavart, az, ahogy hirtelen rám nehezedett a változatlanság súlya. Úgy éreztem, minden igyekezetem ellenére nem mozdul az életem semerre. MI sem. Állóvíz van. Egyik nap után jön a másik és mégsem HALADUNK. Ez nyilván túlzás - inkább arról lehet szó, hogy egy változási folyamat a végéhez ért, megrekedt, nincs tovább. Egy olyan állapothoz érkeztünk, ami a megszokott keretekkel már nem fejlődik semerre sem... S ez kihat ránk, az egymáshoz viszonyulásunkra, rányomja bélyegét a mindennapjainkra. Ilyen szempontból talán pont "jókor" jött a felmerülő lakás kérdés, ami az anyagiak tisztázásának szükségességét vonta maga után. Hogyan is élünk mi? Külön kasszán? Közös kasszán? Mit osztunk meg és hogyan is tulajdonképpen? Ez pedig szorosan összefonódik azzal, hogy MI milyen módon kapcsolódunk egymáshoz. Nem vagyunk házasok. Viszont egy háztartásban élünk évek óta. Helyezzünk mindent közös alapokra? Ha igen, hogyan? A megélt mozdulatlanság és az anyagiak letisztázásának bennem felgyülemlett feszítő igénye végül elvezetett a gyökerekhez: tisztázzuk magunkat, az egymáshoz kapcsolódásunk formáját, a MI létezését, funkcionálásának alapjait ebben a világban. Mert ami eddig volt, azt már mintha kinőttük volna... Nagy levegőt vettem, s végül beszéltünk erről és másról - olyan fontos témáról, ami szorosan összefügg kettőnk közös életével, s már mindkettőnkben felmerült, mégsem tárgyaltunk eddig róla részletesebben. Mély és kimerítő beszélgetés volt, kegyetlenül őszinte, szinte minden lehetőségre kiterjedő a "hogyantovábbról". Azon túl, hogy együtt. A kereteiről és a tartalmáról. Napok teltek el, mire rájöttem, milyen fantasztikus dolog történik. A felelősség és a lehetőségek súlya eleinte megrémített, de amint az első, félelemből eredő védekező reakciók leomlottak, ott maradt az öröm és az izgalom. A boldog nyitottság a változásra, a változtatásra. Úgy hiszem, olyan átalakulási folyamat vette kezdetét kettőnket illetően, ami nagyon meghatározó lesz a jövőnkre vonatkozóan és a kapcsolatunkat új alapokra helyezi...

Egyébként pedig nagyon kellemes érzés, hogy néhány kilóval kevesebb vagyok, feszesebbek az izmaim, könnyed vagyok, friss és fitt :)

Ma végre kisütött a Nap. Továbbra is várom a tavaszt... :)

Ma aztán kifejezetten letaglózva ébredtem... Nem tudom, mi ez, fogjuk rá az időre meg a csillagokra. Nagyon várom már a tavaszt és kivételesen nem tudtam örülni a hóesésnek. Bár, amikor reggel levezettem a hegyről, magamban megbocsájtottam az időnek, mert gyönyörűek voltak a fák a fehér csipkékkel az ágaikon... Csak hát, nem fog sokáig tartani...  A szürkeséget nem bírom. Ez a fakó hideg kopárság egy idő után fenemód deprimáló hatással van rám - egyszerűen hiába keresem, semmi szépet nem találok benne. A ködnek kifejezetten örülni tudok, mert az legalább belecsempész némi titokzatos sejtelmet a világba, legalább VALAMILYENNÉ válik. De ez a SEMMI, ez borzasztó. Napok óta többször is használom ezt a szót - pedig nem szoktam. Üresség, mozdulatlanság. Ezt érzem jelenleg. Hiába változtatok, mozdulatlanságot érzek az életemben. Mindig minden ismétlődik, a baj csak az, hogy az idő nem kegyelmez. Jó, egy kicsit beborult állapotomban vagyok, majd kijövök belőle. Most viszont jól esik egy kicsit nyavalyogni...

A másféle táplálkozásnak egyébként újabb pozitív hatását véltem felfedezni magamon: a bőröm mintha tisztább, ragyogóbb, élettel telibb lenne! Na, legalább ennyi jó hírrel tudok szolgálni... Remélem belül is így szépül a testem... :)

Anyu azt szeretné, ha visszavásárolnám a kis lakást, ami régen az én nevemen volt, és amit megvett tőlem. Nem tudom, mi tévő legyek... Ha megveszem, oda az összes mobilis tőkém. Ha nem veszem meg, akkor eladja másnak, és elveszítjük a lakást... Fene se tudja mi legyen. Ez a dilemma is pont jól jön most nekem... Pffhhh... Jöjjön már a tavasz!!

Annyi minden kavarog bennem... És közben nem történik SEMMI. Apu felhívott az imént, kérdezi "na mi újság"? És én nem tudok újdonságot mondani... A napok telnek egyik a másik után... Közben folyamatosan állok át az egészséges étkezésre (édességek, kenyerek, hús totál kiiktatva!!), ami nem kis erőbefektetést igényel: összeszedni a hozzávalókat (miso pasta, kukicha tea, azuki bab, tahini krém stb...), aztán meg el is kell ezeket készíteni - ami szintén nem egyszerű, minthogy eddig még nem igazán volt dolgom velük (tahinit már használtam és azuki babot is főztem már, de miso levest pl. soha). Arról nem is beszélve, hogy egy részük olyan étel, amit jó előre be kell áztatni, a másik fele meg hámozós-pucolós-felvagdosós... Mindegy, végülis szervezés kérdése az egész...

Közben meg az is van, hogy néhány napja még komolyan azt gondoltam, várandós vagyok. Az egyik éjjel nem is bírtam aludni a boldogságtól... Ötpercenként felébredtem, és örömmámorban úsztam, hogy végre gyerekünk születik. Aztán vasárnap teszteltem egyet és egy jó nagy negatív eredmény virított bele a pofámba. A vicc az, hogy még akkor sem hittem el. Meg voltam győződve róla, hogy a teszt tévedett, azaz kései fogantatású a csöppség, így túl korán teszteltem. Feltett szándékom volt, hogy 4-5 nap elteltével megismétlem a próbát. De tegnap este már sejtettem, hogy a teszt nem tévedett, ma reggelre pedig be is bizonyosodott. Már megint az elkeseredés vesz erőt rajtam... Öreg vagyok én ehhez... Ki esett teherbe 40 felett TERMÉSZETES úton?... És itt ez a mióma is... Megsokszorozódik az amúgy is problémás probléma. Mindig azt hiszem, elengedtem már a nagy akarást - de be kell valljam magamnak, ez csak hellyel-közzel működik. A VÁGY és a REMÉNY valahogy nem hal meg bennem... De már olyan fárasztó ez az egész... Ez az állandó bizakodás - pedig ebben a hónapban nem is számítottam rá, MÉGIS, olyan dolog történt, amiből úgy tűnt, mintha "kopogtatnának". Mindenesetre azért is úgy veszem, hogy "kopogtattak"... Mégis el vagyok kenődve.

Nemrég fejeztem be a "Hűség" c. könyvet, amiben a házasság kérdését boncolgatja az írónő. Van benne egy rész, ahol azokról a nőkről ír, akik nem vállalnak gyermeket (főként tudatosan). Ő ehhez a táborhoz tartozik. Azt írja, hogy a történelem során mindig voltak olyan asszonyok, akikre azért volt szükség, hogy az anyákat, vagy csak egyszerűen más embertársaikat támogassák. Ilyen volt pl. Teréz Anya, vagy Florence Nightingale (mondanom sem kell, ez a sors üvegem az Aura-Soma-ban...), akik arra éreztek hívást, hogy másokat segítsenek, gyógyítsanak, ápoljanak stb. Ugyanígy, a hétköznapokban is szükség van olyan barátnőkre, rokonokra, akikre bármikor számítani lehet, rájuk lehet bízni a gyereket, vagy meg lehet kérni őket erre-arra, ha úgy adódik. Ők a "nagynénik tábora". A gyermekes asszonyokat pedig "anyahadtestnek" nevezi. Hát elgondolkoztam ezen. Én egyelőre a "nagynéni táborba" tartozom, de az az igazság, hogy kényelmetlen ez már nekem... nem szándékszom ebben a csapatban megöregedni. Igenis át szeretnék evezni az "anyahadtestbe". Mi van viszont, ha nem sikerül? Ha a Felsőbb Erők nem ezt akarják? Ha ők igenis a "nagynéni táborba" soroltak be és azt akarják, hogy maradjak is ott és legyek csak egy mini Florence Nightingale... Hüpp-hüpp...

Lehet, hogy csak el kéne fogadnom, hogy a nagynéni táborba tartozom, és kész-passz...

Az a megtiszteltetés ért, hogy díjat kaptam Meleron-tól :) Köszönöm szépen Meleron, nagyon jól esik, hogy gondoltál rám!! :)

Íme a díj:

Szokás szerint ehhez a díjhoz is kapcsolódnak szabályok, amiknek az egyik pontját most galád módon megszegem. A szabályok a következők:

1. Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik (másold ki innen) és a szabályok feltüntetésre kerülnek.
2. Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3. Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Az első két pontot teljesítem, a 3-at nem, méghozzá azon oknál fogva, hogy úgy érzem, ezzel esetleg terhet rakok a kiválasztott személyekre. Meg amúgy is nehéz kiválasztani 3-5 személyt - mert többen vannak :) Akiket olvasok, úgyis tudják, hogy szeretek náluk nézelődni... Nekik adnám ezt a díjat - mindnek. Ráadásul ők nem is biztos, hogy kezdő blogírók, hanem igazi, tapasztalt tollforgatók ;)...

Úgyhogy köszönöm Meleron, de inkább nem továbbítom!... Ha gondolod, nyugodtan szemelj ki valaki mást helyettem, hogy ne szakadjon meg a lánc... :)

Hát úgy látszik a szombati oktatás során a Rorschach pacák egész napos bámulása meglehetősen mélyen érintette a tudattalanomat... A bizarr álmok folytatódnak. Tegnap, a rémálmom után egy egész meghökkentő álom következett - valamilyen meghatározhatatlan szerv jött ki belőlem a pisilés során - utólag szemügyre vettem, és láttam, hogy pici emberkék vannak benne - felnőtt alakok, de nem nagyobbak 10 centinél... Voltak vagy 5-en, 6-an - még egy szerecsen is volt köztük. Teljesen ledöbbentem és Emberemtől kérdeztem, hogy szerinte ezt most mire véljem, ezek a meg nem született gyermekeink lennének?... Aztán a testemen észrevettem, hogy bizonyos helyeken üregek vannak - pl. a kulcs csontomnál volt egy rés, és kikandikált a résből valami. Megfogtam, kihúztam, és egy kb. 15 centis műanyag lapot húztam ki magamból. Kezdtem kiborulni, hogy ez hogy került belém és mi lehet még bennem??...

Aztán ma éjjel megint jöttek a nyomasztó álmok...

Előszöris egy aranyos kisbabával játszottam, akinek a családja eltűnt, aztán a kisgyerek is eltűnt. Nem emlékszem a részletekre, csak a kisbabára, és a tudatra, hogy eltűnt. És aztán arra a kutató munkára, amibe rengeteg energiát feccöltem, hogy megtaláljam őt. Mint egy nyomozó. Igen, nyomozó voltam és hittem abban, hogy meg fogom találni a gyereket. És folyton azon rágódtam, hogy dehát itt voltam mellette, játszottam vele, ha jobban vigyázok, akkor nem tűnik el... (Jaj, mennyire beszédes!... ) Kerestem- kutattam, s így végül valami árvaház szerűségbe jutottam, ahol azt mondták, ott lesz a keresett gyermek. Nagyon megörültem, odarohantam a kisbabákhoz, mindegyiknek az arcát fürkésztem, hátha megpillantom az eltűnt babát - de egyik arc sem volt az övé... :(

Aztán álmodtam nagyobbacska gyerekekkel, akiket elraboltak és akiken kísérleteztek. Az egyik megszökött de nagyon rosszul lett - a bőre elkezdett változni (megnőni a testéhez képest), ami fájt neki, aztán meg elérzéketlenedett - vízzel mosta le. Nagyon szenvedett. Aztán - mintha egy film lett volna, kívülállóként néztem, nem volt befolyásom a történésekre - több gyerek ült a tengerparton egy kört alkotva,  s tudtam, hogy ez a kisfiú is köztük van, meggyógyult. Aztán felálltak, és ez a gyerek óriás lett- s a másik kettő is, akikkel kísérleteztek. Megmenekültek mindhárman, de a kísérletezés nyomait örökre magukon viselték: hatalmasra nőttek (ezért lett "bő" a bőre a kissrácnak, amikor menekült).

Aztán megint jöttek ki belőlem "cuccok". De most nem emberkék, hanem furcsa szövet darabok és élettelen tárgyak. Meghökkentően nagyok ahhoz, hogy elhiggyem, valóban bennem voltak. Volt köztük drótháló is meg a húsvéti sonkának a kötélhálója... brrrr... Nem tudom miért, de víz alá tartottam őket és letisztítottam és közben arra gondoltam, biztos mindjárt felébredek, mert ez nem LEHET igaz... Közben pedig nem hittem el, hogy fel fogok ébredni, mert ANNYIRA valósághű volt... Brrr...

Hát remélem, ezek az álmok segítenek a feldolgozásban... Lehet, hogy az is közrejátszik, hogy teljesen másképp táplálkozom mint korábban - és a szervezetem érzi, hogy elvontam a "fájdalomcsillapítókat" (cukrok, nasi, kávé stb.)... Huhhh... érdekes...

Már nagyon régóta nem volt olyan álmom, amiből úgy ébredtem, hogy hosszú percekig dermedten rettegek a takaró alatt, s visszafojtott lélegzettel várom, hogy elmúljon az álom hatása, miközben moccanni, pisszenni sem merek a takaró alatt. Na ez történt az imént és mivel nagyon nem akarom ott folytatni ahol abbamaradt, inkább kiírom magamból. (Emberem persze pont ilyenkor nincs itthon - néhány napja síelni utazott a gyerkőcökkel Ausztriába, így egyedül kell megküzdenem a rám nehezedő "nyomással" :) ) Ez egy rémálom... Azt hiszem már az "elején" is éjszaka volt, de ebben nem vagyok biztos. Ráadásul, így visszagondolva nem is az "eleje volt", mert már voltak megelőző nyomasztó álmok, méghozzá a családról - emberem oldaláról. Hirtelen egy lakásban rengetegen lettünk - kollegák is - sok-sok ember egy helyre bezárva (ebbe valószínűleg - most hogy leírtam feldereng - közrejátszhat, hogy az utóbbi néhány napban láttam részeket a VV-ből (borzalmas, de pont ma arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg az agyukra ment a szereplőknek az összezártság, és hogy egyszerűen ez az állapot RÉMES lehet)... Nem véletlen hát, hogy rémálmom is lett az egésztől... Itt kezdődött a feszültség egy bizarr, nyugtalanító jelenettel - ami ép ésszel átgondolva nem csak hogy nyugtalanító, de tényleg RÉMES: Futrinkáék lányai is ott sertepertéltek körülöttünk, s egyszercsak a "furcsa" kollegánk RÉMülten berohan a szobába, ahol mindenki nyüzsgött azzal, hogy egy gyerek segítségre szorul a fürdőszobában de ő nem ért hozzá... Miután elindultunk a mosdó felé, kapcsoltam, hogy bizony nagy gáz, hogy felügyelet nélkül hagytuk a legkisebb gyerkőcöt, de aztán az is az eszembe jutott, hogy dehát az anyjának kéne rá vigyáznia, ő meg csak úgy lefeküdt aludni... Ezt szóvá is tettem és ekkor mindenki elkezdett zúgolódni, hogy hát tényleg, hogy tehette ezt a gyermek anyja, irgum-burgum!... Amikor a fürdőszobához értünk, a három éves forma kisleány - konkrétan a kis Falánk Tündérke - jött kifelé és úgy tűnt, hogy semmi baja, bár kicsit nyafogott, de tényleg csak egy picit. Ahogy ránéztem, meghökkenve láttam, hogy a cumi, aminek a szájában lenne a helye, az egyik szemében lehet, mert a jobb szemét takarta a cumi vége. Érdekes, hogy ennek láttán senki nem borult ki, nyugtáztuk, hogy minden rendben van, hiszen a gyerek nyugodtnak tűnt. Ennek ellenére meglehetősen bizarrnak találtam a dolgot és nyugtalanított, ugyanis sejteni véltem, hogy ez azért nem teljesen normális jelenség...

Ezek után snitt, arra emlékszem, hogy a cégünk környékén sétálok a járdán és a parkoló autóm felé igyekszem. (Ilyen tényleg történt ma, minthogy a suli miatt Pécsre utaztam, s az autót a cégnél parkoltam le. Oda igyekeztem aztán, hogy haza tudjak jönni vele.) De ezúttal nem a cég felé mentem, hanem valami külső parkolóhoz. És a táj sem felelt meg teljesen a valóságnak, csak emlékeztetett rá, és tudom, hogy azon a környéken jártam. Előszöris a járda melletti zöld terület, ahol emeletes házak sorakoztak, le volt zárva, mert valami probléma volt az egyik felső szinti lakásban. Az egyik ablakban egy alak állt, mögüle füst szállt fel. De nem ez volt az igazi gond- hanem valaki megemlítette, hogy a szomszéd lakásból jó ideje nem jöttek ki, úgyhogy felderítő csapat (kommandó) próbál most oda behatolni és kideríteni mi történt. Az volt az érzésem, hogy valaki öngyilkos lett (kicsit az is bennem volt, hogy miattam, de ebben nem vagyok biztos - most így utólag pedig de, biztos vagyok benne - majd kiderül miért). Ennek is megvan persze a magyarázata - ma a suliban a Rorschach tesztet tanultuk és a tanárnő említett néhány szuicid hajlamra utaló jelet... Továbbmentem, s a lezárt útszakaszon keresztül az autómhoz sétáltam, annak ellenére, hogy többen figyelmeztettek - fogalmam sincs kik, mert senki nem volt mellettem, de ez úgy látszik mellékes - hogy tilos amit csinálok, ugyanis az út le van zárva, a rendőrség leállította a forgalmat, de ez engem nem zavart, igenis a lehető legrövidebb úton átmentem az autómhoz. Na itt kezdődött az igazi rémálom, amitől még most is összszorul a gyomrom. Beülök az autóba, nagyon meg vagyok elégedve magammal, hogy sikerült fennakadás nélkül eljutni az autómig és még a rendőrök sem állítottak meg, így hát elindulok. Ekkor már sötét éjszaka van, az biztos. Felkapcsolom a fényszórót, s belehúzok. Jó gyorsan száguldok, 5-ösbe váltok, előttem a sötét éjszaka, s még erősebben nyomom a gázpedált. Ekkor - egy pillanat töredéke alatt - a semmiből, haloványan, valami ködben egy világos, fiatal női alak villan fel előttem a reflektor fénycsóvájában - felém fordítja tekintetét, az agyamon pedig átvillan: "mit keres ez itt??"  (miközben ezt írom, megtelik a szemem könnyel és egyfolytában borzongok) és egy fél szempillantás alatt , mielőtt felfognám, hogy egyáltalán ott van-e,  tovább hajtok.... Jeges rémület kerít hatalmába: elgázoltam?? Nem éreztem lökést vagy hasonlót - vagyis alig ... Megtörtént?? Vagy csak szeretném, hogy NE történt volna meg?? Egyáltalán tényleg ott volt? vagy csak képzeltem? Nem , határozottan volt valaki a ködben... Mit csináljak?? - gondolom rémülten, kétségbe esve. De közben az autó nem állt meg, továbbra is vezettem  - hátranézek, azt gondolva, hogy ha történt valami akkor a mögöttem közlekedő autó észre vette és megállt. S valóban a mögöttem haladó járműnek eléggé messze világított a reflektora (most is FÉLEK miközben ezt írom). Megpróbálok megfordulni a legközelebbi U kanyarnál, sikerül is nagy nehezen - mert sok autó volt ám - s közben reménykedek, hogy nem okoztam balesetet, szinte rettegek - főképp nem halálosat... De iszonyat sebességgel hajtottam, s tudom, hogy ha tényleg elkaptam a nőt, akkor az végzetes kimenetelű volt... Nem kell sokat hajtanom ahhoz, hogy szemből jövet meglássak egy embert, amint kezében fiatal, fehér ruhás női alakot cipel. A nő borzalmas állapotban van... sérült, de külsérelmi nyomok a szakadt ruháján és horzsolt bőrén kívül nem nagyon van. Kutatom, fürkészem az arcát, vajon ő volt-e... Igen, lehet: szép, törékeny fiatla nő, világos öltözékben... Megrémülök. Ekkor már kiszálltam a kocsiból és segíteni szeretnék, de közben cipelem magamban a terhet, hogy ez miattam van. Hogy miattam van ilyen állapotban. Borzalmas, leírhatatlan. Az őt tartó ember is zavarban van, nem nagyon tudja, mitévő legyen, de biztosított róla, hogy már riasztotta a mentőket. Megnyugszom egy kicsit: a nő életben van, és arra gondolok, nem fog meghalni, meggyógyul. Mondom az embernek, hogy majd én vigyázok rá addig, amíg jön a mentő. Azzal ő el is megy, én pedig a nővel maradok. Nézem szegényt, ramaty állapotban van, de mindene a helyén... Hihetetlennek tűnik, nem akarom elhinni, hogy ennyit "repült", és túlélte... A rengeteg karcolástól, horzsolástól és a sokkos állapottól eltekintve "rendben van". Hozzálépek és megkérdezem: "hogy történt"? - És azt remélem, valami teljesen mást történetet fog mondani, mint amire én emlékszem... De azt már nem tudom meg... Valószínűleg túlontúl rettegtem a választól... és felébredtem. Már nem bírtam elviselni az álomban átélt érzelmi feszültséget. És most hosszú idő óta először, mint régen gyermekkoromban, nyitott szemmel, dermedten, lélegzetvisszafojtva lapultam hosszú percekig a takaró alatt, mint aki bénult mozdulatlanságban arra vár, hogy "múljon már el"... Nehéz elmagyarázni, hogy mi... Talán a hatás... Vagy ennek az egésznek a nyomasztó, félelmetes energiája... De ez még mindig itt van, még mindig nem múlt el teljesen... MIndjárt lemegyek, iszom egy kis vizet, vagy bekapcsolom a tv-ét, hogy kimossam magamból még a nyomát is...

Azon töprengek, hogyan is jutott ez az eszembe?... Azt hiszem azzal kezdődött, hogy tegnap szembesültem a ténnyel: "kinőttem" a 38-as nadrágméretet... Ennyit számít, hogy elhagytam a rendszeres kemény edzéseket. Aztán felhúztam magam azon, hogy több mint a fél életemet ülve töltöm egy irodában. Reggel bejövök ide, és estig itt ülök a helyemen. Csak a fénymásolóhoz megyek ki, vagy enni-inni, vagy a mosdóba. Aztán munkám végeztével beülök a kocsiba, és hazavezetek. Aztán otthon főzicskézek, majd egy idő után ismét letelepszem, majd lefekszem...  Hát hogy ne tespedne így el az ember?? :( Úgyhogy rájöttem, az irodai székben vagy mellette kell mozognom, minden nap, többször is. Találtam is ehhez egy kis segítséget a neten :

1. Üljünk terpeszülésben a széken (behajlított lábakkal), emeljük karjainkat fejünk fölé, felfelé néző tenyérrel, majd zárjuk össze őket, és így próbáljuk meg erősen lefelé nyomni mindkét karunkat.

2. Tegyük a kezünket tarkónkra, majd hátunkat hátrahajolva nyomjuk a szék támlájához, és könyökünket is próbáljuk meg minél hátrébb nyomni.

3. Ismét terpeszülésben, ismét tegyük könyökünket a tarkónkra, majd döntsük felsőtestünket jobbra és balra.

4. Terpeszülésben a széken fogjuk meg egyik kezünkkel az ellentétes vállunkat, és húzzuk testünk középpontja felé. Fejünket fordítsuk a vállunkkal ellentétes irányba. Ismételjük meg az egészet ellenkező irányba is.

5. Nyújtsuk előre mindkét kezünket, és keresztezzük egymás felett, a csuklóinkat nyomjuk egymáshoz közel, lefele néző hüvelykujjakkal. Hajlítsuk be, majd nyújtsuk ki csuklóinkat amennyire csak tudjuk.

6. Terpeszülésben behajlított karjainkat egymással szembenéző tenyerekkel nyomjuk egymáshoz mellmagasságban.

7. Nyújtsuk előre mindkét lábunkat, tegyük őket keresztben egymás fölé, és nyomjuk egymáshoz. Cseréljük meg lábaink keresztezését, és ismételjük meg így is,

8. Tegyük tenyerünket homlokunkra, és nyomjuk erősen fejünkkel.

9. Ugyanezt ismételjük meg tarkóra tett kézzel is.

10. Majd csináljuk ezt jobboldalról, miközben balkezünk terpeszbe tett lábunk combján támaszkodik.

11. És végül ugyanezt baloldaról.

12. Nyújtsuk előre kis terpeszben lábainkat, és hajoljunk előre amennyire csak lehet. Eközben talpunk érintse a padlót, olyan szorosan, amennyire csak lehet.

Majd felállva végezzük el a következő gyakorlatokat is:

1. Tegyük a kezünket a hátunkra, a derekunk alá, nyitott tenyérrel, majd hajoljunk kicsit hátra, és nézzünk felfelé. Tartsuk vissza a lélegzetünket, maradjunk így, számoljunk el tízig, majd egyenesedjünk ki.
2. Emeljük fel mindkét kezünket, és nyújtózkodjunk. Csináljuk ezt szintén tíz másodpercig, visszatartott lélegzettel.
3. Szorítsuk mindkét kezünket a combunkra, és körözzünk a vállainkkal háromszor előre és hátra.
4. Hajlítsuk be mindkét kezünket könyékben, egyiket emeljük a fejünk fölé, másikat tegyük a hátunk mögé. Tartsuk így magunkat három másodpercig, majd cseréljünk.
5. Standard tornaórai bemelegítőgyakorlat: behajlított karral végezzünk karnyújtást hátrafelé, majd maradjunk így tíz másodpercig, visszatartott lélegzettel.
6. Most lazításként rázogassuk mindkét karunkat!
7. Ezután kezünk ellazításához nyújtott karral emelgessük tenyerünket csuklóból fel-le.
8. Néhányszor szorítsuk ökölbe a tenyerünket, majd lazítsuk el.
9. Végezzünk fejdöntéseket jobbra-balra. Mikor fülünk már majdnem a vállunkat érinti, maradjunk úgy, tartsuk vissza a levegőt, számoljunk el tízig, aztán csináljuk az ellenkező irányba.
10. Képzeljünk el a szoba egyik távoli sarkában egy elképzelt nagy négyzetet, és nézzünk körkörös irányban felváltva a négy sarka felé, majd tegyük ugyanezt ellenkező irányban. Ismételjük meg ezt háromszor.

Forrás:http://the-online.hu/erdekessegek/reszletek/977_tornagyakorlatok_ulomunkahoz_ii/ és http://the-online.hu/erdekessegek/reszletek/886_tornagyakorlatok_ulomunkahoz/

Előre szólok, hogy aki érzékeny az emésztéssel és annak "végeredményével" kapcsolatos témákra, az ne olvassa tovább!!

Szóval. Azért írok erről mégis, mert lehet, hogy van néhány ember, akinek ez segítséget jelenthet. Az étkezésem megváltoztatásának jótékony hatásait szeretném megemlíteni, kiemelten azt a kettőt, amit már egy hét elteltével megtapasztaltam. Az egyik az emésztés. Lehet, hogy erről nem illik írni egy nyilvános blogban, de szerintem kimondva kimondatlanul sok ember küzd emésztési problémákkal és ha nem beszélünk róla, attól még nem javul a helyzet. Szóval amióta komolyan tartom a diétámat, egyrészt rendszeresebben járok wc-re, másrészt - hogy is mondjam - sokkal egészségesebb a székletem (már elnézést). A rostos táplálkozás meghozza "gyümölcsét" :)) Míg máskor sokszor előfordult, hogy kényelmetlenül éreztem magam, mert úgy éreztem nem távozott el belőlem az összes salakanyag, most a rostok úgymond "mindent kisöpörnek". Úgy látszik, ebből a szempontból is érdemes a kenyérről, lisztes ételekről és édességekről áttérni a szemes gabonákra, zöldségekre, gyümölcsökre.

A másik, kevésbé érzékeny téma a hajhullás. Eddig időnként - sajnos egyre gyakrabban és egyre hosszabb időkre - a hajmosások alkalmával változó mennyiségű hajszál maradt a kádban, miután a víz eltűnt a lefolyóban. Irtóra utáltam, és nem értettem, mitől hullik az én hajam? Ilyenkor általában Bánfiztam egy ideig, amitől javult a helyzet, de egy idő után ismét visszatértek a hajszálak a kádba. Az áfonya kapszula és a tavalyi rendszeres alma fogyasztás tudta még átmenetileg elmulasztani, más nem nagyon. Jelentem, ismét megállt a hajhullás! Kíváncsian várom a többi jótékony hatást és eredményt :)

Az utóbbi időben elég nagy energiát fordítok az étkezésem megváltoztatására. Ez leginkább azt jelenti, hogy a kenyeres, lisztes dolgoktól és az édességektől igyekszem megszabadulni, helyettük szemes gabonát, aszalt gyümölcsöket és zöldségeket fogyasztok. Jelentem: több mint egy hete nem ettem csokoládét! :) Ez nem kis teljesítmény tőlem, aki szinte egy napot sem bírt ki  valamilyen nasi fogyasztása nélkül. Most a nasit dióval, mogyoróval, aszalt gyümölcsökkel helyettesítem, de persze napjában csak egyszer-kétszer, amikor már nagyon szükségét érzem.

Minderre azért is fordítok ilyen nagy energiát, mert az anamnézisem alapján az arwen tornás oktatónk szerint inzulin rezisztens vagyok. Ezt persze nem tudja bizonyítani és szerinte a vizsgálat sem ajánlott számomra a cukros oldat miatt, de meg van győződve róla, hogy emiatt történtek a vetéléseim is... Nem tudom, örüljek-e a hírnek, vagy nem, talán ez mindegy is, inkább azt kellett eldöntenem, hogy folytatom-e a diétát, vagy legyintek az egészre és azt mondom: ez hülyeség. Én inkább az előző verziót választottam, így a napokban elég sok időt fordítottam arra, hogy beszerezzem a szükséges alapanyagokat: barna rizs, árpa, zab, köles (ez volt otthon), zab- és árpapehely, különféle aszalt gyümölcsök: kén-dioxid mentes sárgabarack, aszalt szilva, aszalt meggy, aszalt áfonya (ez is volt már otthon, mivel ezt rendszeresen fogyasztjuk - és a meggyet is). Vettem még rizs- és kukorica malátát, pirított zöld teát, különféle magokat: mandulát, diót, tökmag és napraforgó mag mix-et, kesudiót. Zöldségeket és gyümölcsöket rendszeresen szoktunk venni, így csak a szokásos dolgokat szereztük be a piacról, azonban az elkészítési mód bővült: előkerült a fiókból a régen használt pároló edény. Tulajdonképpen nem is baj, hiszen az étel így elég egyszerűen és gyorsan elkészül... Már pároltam brokkolit és káposztát, s ma este szerintem kelbimbót fogok. Egyszerű ízek születnek ezekből az ételekből, de táplálóak és egészségesek, s egy idő után kifinomul az ízérzékelés is. Talán nem baj, hogy nem eszem hetente többször is kolbászt vacsorára... Télen mindig megkívántam :) De ha ritkábban eszem, attól semmi bajom nem lesz - sőt :) Azt hiszem, hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a csupa finomsággal ellátott fogyasztói világunkban a zsíros vagy túl cukros ételeket. Legalábbis én így vagyok vele. Ott a hűtőben az ínycsiklandozó abált szalonna, nosza, egy kis omlós kenyérrel faljuk is be ( persze teljes kiőrlésűvel - hogy mondhassam, tettem valamit az egészségemért... :) ) És én nem tudok megállni egy szeletnél... Ráadásul ha ezt jó későn este teszem, akkor csak tovább rontok a helyzeten. Szóval nem árt egy kicsit jobban odafigyelni. Aztán meglátjuk, (mi) lesz az eredménye...

Utánanéztem az inzulin rezisztenciának persze... Arról van szó, hogy a sejtek inzulin receptorai, amik megkötik az inzulint, károsodnak, "kimerülnek" a nagy mennyiségű cukorbevitel okozta terheléstől. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott az az időszak - olyan 15 évvel ezelőtt - amikor két tábla csoki volt az ebédem. Igen, volt ilyen korszakom is... Meg kekszek, mert a cég, ahol dolgoztam, nagyon finom francia kekszeket importált. És mivel a Szamos cukrászda mellett dolgoztam épp, minden délután vettem finom marcipán bonbonokat - minden nap egy kicsit többet... Szóval volt olyan periódus az életemben, amikor faltam az édességet. Nem nagyon érdekelt akkoriban, hogy ez káros is lehet. Fiatal voltam és nem törődtem az ilyen "apróságokkal" :) De mivel hiú voltam, szerencsére rendszeresen tornáztam, mozogtam mellette, így soha nem híztam el - sőt, kifejezetten jó formában voltam. Mégis... Úgy látszik ezek az idők nem múltak el nyomtalanul. Visszatérve az inzulinrezisztenciára, a károsodott receptorokba nem tud beépülni az inzulin, ami elvileg megköti a cukrot, így a szervezet egyre több inzulint termel azonos mennyiségű cukor lebontásához. Ezáltal megnő az inzulin szint, s mivel a szervezetbe áramló cukrot egy idő után nem tudják lebontani, a vércukorszint is megnő. Ha ez állandósul, kialakul a cukorbaj. Nos, én inkább leállok a gyorsan lebomló szénhidrátokkal...

A kávé helyett tönkölykávét kortyolgatok reggelente - nem mondom, hogy isteni, de próbálok hozzászokni... Azért hétvégenként megengedem magamnak az igazi finom kávét is :) Már csak azért is, mert a Jézuska olyan de olyan klassz kávégépet hozott nekünk, amivel mennyei feketét lehet készíteni :)

A mozgásra is próbálok odafigyelni. Továbbra is végzem a kis tornagyakorlataimat és tervbe vettem, hogy spinning-re is járok majd hetente egyszer. Mivel az ugrálós tornák nem ajánlottak babát tervezőknek, rájöttem, hogy a helyben tekerés lesz a megoldás a kardio edzésre. Jövő héten el is kezdem :) HAJRÁ VAN! :)

ZAZ - EBLOUIE PAR NUIT

Eblouie par la nuit à coup de lumière mortelle
A frôler les bagnoles les yeux comme des têtes d'épingle.
J't'ai attendu 100 ans dans les rues en noir et blanc
Tu es venu en sifflant.

Eblouie par la nuit à coup de lumière mortelle
A shooter les canettes aussi paumé qu'un navire
Si j'en ai perdu la tête j't'ai aimé et même pire
Tu es venu en sifflant.

Eblouie par la nuit à coup de lumière mortelle
A-il aimé la vie ou la regarder juste passer?
De nos nuits de fumette il ne reste presque rien
Que tes cendres au matin
A ce métro rempli des vertiges de la vie
A la prochaine station,petit européen.
Mets ta main,dessend-la au dessous de mon coeur.

Eblouie par la nuit à coup de lumière mortelle
Un dernier tour de piste avec la main au bout
J't'ai attendu 100 ans dans les rues en noir et blanc
Tu es venu en sifflant.

A kosár titkai

Vannak pillanatok, melyek egy életre belevésődnek az emberbe. Nem feltétlenül tudatos szinten, konkrét emlékként, hanem a zsigereibe, mint kulcsfontosságú élmény, amely aztán meghatározó erejénél fogva formálja viselkedését, kapcsolatait, a világhoz való viszonyulását.

Többször eszembe jut egy momentum Emberem kisebbik gyerkőcével kapcsolatban. Néhány másodpercig tartott csupán, mégis újra és újra lejátszódik a jelenet az elmémben és valahányszor bevillan a kép, az a gondolatom támad, hogy igen, akkor és ott történt valami. Valami nagyon jelentős, valami meghatározó, valami nagy horderejű. Pedig valójában semmiségnek tűnő, apró, hétköznapi történés volt, ami az emberi szem számára szinte észrevétlenül zajlott pár pillanat leforgása alatt... Színhely a konyha, délelőtti tevés-vevés, reggeli készítés, sürgés-forgás. A 11 éves gyerkőc hintázik a széken - igen, a jól megszokott módon, a szék két hátsó lábán billegeti magát, miközben jobb karjával az asztal lapjába kapaszkodik. Arca ragyog, szája fülig ér, határozottan élvezi a dolgot. Apja rászól (úgy emlékszem), hogy hagyja abba, de ekkor a gyerek mosolya huncutul még szélesebbre húzódik az arcán, s tovább folytatja a himbálózást. Apja erre viccesen enyhén meglöki a széket (gondolom arra számítva, hogy a gyerek reflexe működésbe lép, megtartja magát, ugyanakkor kicsit meg is ijed, s ez a veszélyt hordozó művelet befejezésére készteti). Igen ám, de hajszálnyit túllőtt a célon, amit nem vett észre, mivel közben tovább is lépett. Én viszont, aki pont a gyerekkel szemben álltam, azonnal levettem, hogy ennek esés lesz a vége - védelmező ösztönöm hirtelen bekapcsolt, és egy másodperc töredéke alatt elkaptam a gyerekkel együtt lefelé boruló tárgyat. Érdekes, mert mindez csak egy villanásnyi idő volt, amiben hihetetlenül kitágult az érzékelés, s határozottan emlékszem az egyetlen törekvésemre: "meg kell óvni őt"... Csak ez számított, mögötte pedig ott lapult a féltés. Közben persze a gyerkőc is próbált tenni valamit, de mást nem tudott, mint hogy a legközelebbi ember felé - azaz felém - kapott biztonságért. Így aztán semmi baj nem történt, szerencsésen végződött a dolog, s a kis srác szemmel láthatóan megkönnyebbült. Emberem figyelmét elkerülte a manőverben rejlő veszély, teljesen biztosra vette, hogy csemetéje egyébként sem borult volna fel. Könnyedén bagatellizálta a dolgot, én pedig nem erősködtem... Csak B. és én éltük át az ijedtséget, s tudtuk, amit tudtunk. Meggyőződésem, hogy ott és akkor történt VALAMI. Valami varázslat, ami szorosabbra fűzte a kettőnk közötti láthatatlan szálat... Az eset óta erősebben érzem a belém vetett bizalmát, azt hogy fontos személy vagyok az életében, s nem utolsó sorban újabb kapukat tárt ki előttem zárkózott kis lelkében... :)

Érdekes, hogy a rózsaszín köd elmúltával is milyen nagyon fel tudja lobbantani a szenvedélyes szeretkezés a szerelmet... Persze ehhez nélkülözhetetlen, hogy a szerelem magja megbújjon a kapcsolatban. Szerencsére ez a kis csíra, ami szerelmünk hajnalán megállíthatatlanul utat tört magának szívünkben, majd féktelen tombolásában a fellegekbe röpített minket, azóta sem szűnik meg lüktetni, formálódni - még akkor sem, ha épp zord időkben visszahúzódik, halkan megbújik valami ismeretlen zugban, s ritka borús pillanataimban már-már azt gondolnám, elsorvadt... De nem, szó nincs róla. A "szerelem mag", ami egykoron befészkelte magát a szívünkbe, időről időre lendületet kap, s rendületlenül újra és újra feléled, kisarjad, megújul. A tavasz kétségtelenül beköszöntött - nem csak a ruhatáramban, de a szívemben is. Napok óta bizsereg a bőröm alatt (netán a Maca Vibe?, esetleg a Moksa elixír?...) s a szerelem érzése járja át a lelkemet, megtölti a szívemet élettel, energiával. A tegnap éjszakára gondolok... s azokra a gyönyörű pillanatokra, amikor a szenvedély és a gyengédség egyszerre kapnak fel táncoló örvényben, majd elcsitulva lágyan simogatják lelkemet... Ahogy a vágy megszelídülve egymás karjába indaként fon össze minket, s csendes, mégis bizsergető megnyugvásban feloldódunk a végtelenben...

A tavasz kétségtelenül beköszöntött...

A cég étkezőjében egy asztalnál ebédelünk a főnökömmel, aki igazán jófej, vicces figura. Amolyan "magas, szőke férfi felemás cipőben" - azzal a különbséggel, hogy az ő haja barna. Egyébként stimmel. Vékony alkata ellenére imádja az emberes ételeket, s a hagyományos konyha elkötelezett híve.

Ő (aggódva):- Ez az összes ebédet? A leves és ez a kevéske mákos nudli?

Én: Igen, de a nudlit valószínűleg nem eszem meg. Hoztam házit.

Ő (sóhajtva): Ó, nincs is jobb a jó kis házi kajánál!...

Én: Igen, de szerintem ezt te nem csípnéd. Karfiol árpagyönggyel.

Ő - kezében megáll a villa, tekintete elborul, arca eltorzul: Te jó ég! Ez valami börtön koszt?!... Ezt osztogatták If várában a raboknak??

A röhögéstől nem bírtam folytatni az evést, a szalvétával pedig a könnyeimet törölgettem...

Pénteken és szombat délelőtt részt vettem az Arwen torna első két óráján. A foglalkozásra vinni kellett magunkkal egy polifómot, kényelmes ruhát és a megelőző három nap étrendjét tartalmazó listát. Erre azért volt szükség, hogy az oktatónk szemre vételezze mit fogyasztunk, és ahol kell, korrigáljon. Szerencsére előre felkészített minket, hogy valószínűleg mindenkinek a listája tele lesz javításokkal, áthúzásokkal és megjegyzésekkel. Így engem is kevésbé sokkolt, hogy majd minden étel mellett ott találtam valamelyik figyelmeztető jelzést: "tilos", "szigorúan tilos", "koleszterin", "cukor", "ösztrogén"! Pedig én azt hittem, viszonylag egészségesen étkezem... Persze, tudtam, hogy azért vannak "bűnös" ételek is az étrendemben, de pl. kenyérből már csak teljes kiőrlésűt vagy rozslisztből készültet veszünk, tehéntejet egyáltalán nem fogyasztunk, helyette rizs- és zabtejet, de hogy a juh- és kecsketejtermékek, a zöldpaprika is ártalmas lehet, vagy a krumpli és paradicsom is, na arra álmomban nem gondoltam volna... Őszintén szólva enyhe túlzásnak tartom ezeket az állításokat, de valószínűleg meg van rá a magyarázatuk. Ha jól emlékszem, a paradicsommal az volt a baj, hogy ezek nem "igazi" paradicsomok, hiszen a paradicsom ilyenkor télen nem terem - így, állításuk szerint, a mesterségesen termesztett paradicsomban nincsenek meg azok a hasznos anyagok, amik a természetes környezetben termett paradicsomban megtalálhatóak. Ahogy nézem a javasolt étrendet, ideje újból visszatérnem a makrobiotikus étkezéshez , vagy legalábbis visszakanyarodni abba az irányba... Kevesebb kenyér, több gabona - barna rizs, árpa, köles, zab, bogyós gyümölcsök, zöldségek közül a káposzta, karfiol, brokkoli, továbbá édesítésre rizs szirup, árpamaláta, tönköly maláta... Azt hiszem ideje, hogy ellátogassak kedvenc bio boltomba, ahol mindezeket a különlegességeket beszerezhetem.

A torna maga érdekes - a legtöbb gyakorlatot térdelve vagy ülve végezzük. Néhányat fekve. Tehát mindet a talajon. Vannak köztük egyszerűbbek és vannak kicsit komplikáltabb, kitekertebb pozíciót igénylő gyakorlatok - lényegük, hogy amellett hogy megmozgatnak az alhasi tájékon, egyben vérbőséget is okoznak azon a területen. Házi feladatot is kaptunk, hogy a héten otthon is gyakoroljunk.  Pénteken délután újból óra - arra ismét vinnünk kell 3 napi étrendünket, s remélhetőleg ebbe már sikerül beépítenünk néhány ételt a javasolt étrendből... Azt hiszem a barna rizst és az árpát, illetve a főtt zöldségeket képes leszek beiktatni az étkezésembe... Egyébként, abban az időben (néhány éve), amikor viszonylag stabilan tudtam tartani a makrobiotikus étkezést, valóban nem kívántam az édességeket, s már-már a csokoládéról is teljesen leszoktam. Talán ezúttal ismét sikerül... :)

Elkezdtem erősen vár(gy)ni a tavaszt... :)

Az a helyzet, hogy imádok vásárolni... Ezzel bizonyára sok nő van így, de azt hiszem én sokakon túlteszek. Szégyen vagy nem, én vállalom, hogy imádom a ruhákat... Gyerekkoromban egyik nagy kedvencem a "Barbie baba" volt, persze akkor nem így hívták, hanem "mannöken" (mannequin) babának - anno még talán nem uralta a piacot a ma már oly jól ismert Barbie szépség... legalábbis azt hiszem... valójában fogalmam sincs, ugyanis itthon nem lehetett kapni se ilyet, se olyat. Úgy tettem mégis szert egy ilyen csodálatos játékszerre, hogy amikor 8 éves voltam, a szüleim elküldtek nyaralni francia barátainkhoz, ahol vendéglátóim kislányának kb. fél tucat ilyen babája volt, s ráadásul minden üzlet tele volt az ilyen típusú gyönyörűségekkel. Ha jól emlékszem, az egyik boltban addig szorongattam az egyik ilyen babát földöntúli áhitattal, amíg ez feltűnt az egyik rám vigyázó szülőnek, és finoman megkérdezte tőlem, hogy talán nálunk nem lehet ilyet kapni?... Tagadólag megráztam a fejemet - s elképzelem, ahogy ábrándos, vágyakozó tekintetemet még ekkor sem voltam hajlandó levenni a csodálatos babáról... Ez az intermezzo valószínűleg megtette a hatását, mivel a boltból egy barna hajú csini-bini tüneménnyel és néhány hozzá tartozó ruhakellékkel távoztunk nagy megelégedésemre...

Mindez talán összefügg azzal, hogy a mai napig imádok öltözködni, összeválogatni a magamra öltött ruhához illő kiegészítőket és tartozékokat, s talán emiatt érthető az is, hogy roppant szívesen bóklászom akár órákig is a ruha üzletekben... Emlékszem, amikor megnyílt kis városunkban az első "turkáló"... Anyuval az elsők között váltunk törzsvásárlókká :) Mindig addig halásztunk a nagy kupac használt ruha tornyokban, amíg rá nem akadtunk a legérdekesebb, legizgalmasabb darabokra, hogy aztán irigykedő szempillantások kereszt tüzében álljunk sorban a pénztárnál... :) Persze, türelem az kellett hozzá - és nem utolsó sorban hatalmas lelkesedés is... :)

Ezt az egészet csak azért írtam le, mert ma végre kiéltem magam... Illetve most csúcsosodott ki a folyamat, ami a múlt héten elkezdődött... Érdekes, régen és most is, egyfajta búfelejtő - vigasztaló tevékenységet is jelentett ez nekem... Anno a kapcsolati problémáimra volt kiváló gyógyír egyes üzletek meglátogatása, ma pedig jól jön akkor, amikor kicsit lehangolt állapotba kerülök... Szerencsére megfigyelhető a csökkenő tendencia... :) Ehhez talán hozzájárult az is, hogy amíg a gellérthegyi lakást nem adtuk el, elképesztő módon össze kellett húzni a nadrág szíjat, olyannyira, hogy kedvenc üzleteimet nagy ívben elkerültem, nehogy a csábítás szele véletlenül is meglegyintsen - a helyszínen ugyanis már általában teljesen lecsökken az ellenállás... Most azonban végre szabad folyást engedhettem vágyaimnak... :)) Nem szokott ilyesmi gyakran előfordulni, de most olyan de olyan kedvemre való ruhák, színek, formák, minták kerültek az eladótérbe, amikről vétek lett volna lemondani... és most nem kellett!! :))

Íme, az alábbi csodás darabokra tettem szert... Alig várom a jobb időt!!! :)))